Katharok

A Carcassonne-ból 1209-ben kiűzött lakosok ábrázolása a Grandes Chroniques de France egyik késő középkori kéziratában. A miniatúra nem kortárs helyszíni dokumentum, hanem későbbi történeti emlékezetet tükröz.

A katharok vagy katárok a 12. és 14. század között Nyugat-Európa egyes vidékein, különösen Languedocban és Észak-Itáliában feltűnő, a korabeli latin egyház által eretnekségnek minősített vallási irányzatok követőire használt történeti elnevezés. A középkori forrásokban és a modern szakirodalomban szerepelnek albigensek, patarénusok, publicanusok, bougres és más néven is; ezek a megnevezések gyakran külső, polemikus vagy földrajzi eredetűek voltak, és nem mindig ugyanazt a csoportot jelölték.

A „katharizmus” meghatározása a modern történetírás egyik vitatott kérdése. A hagyományos értelmezés szerint a katharok dualista keresztény eretnekmozgalmat alkottak, amelynek tanai kapcsolatban álltak a balkáni bogumilokkal és tágabb értelemben a késő antik dualista hagyományokkal. A 20–21. századi kutatás egy része ugyanakkor óvatosabban fogalmaz: több történész szerint nem bizonyítható egy mindenütt egységes, központilag szervezett „kathar egyház”, és a latin egyházi, zsinati, polemikus és inkvizíciós források részben maguk is formálták azt a képet, amelyet később „katharizmusnak” neveztek.

A katharokkal kapcsolatos ismeretek jelentős része ellenfeleik írásaiból, katolikus hitvitázóktól, zsinati határozatokból, pápai levelekből, keresztes krónikákból és inkvizíciós jegyzőkönyvekből származik. Kevés olyan forrás maradt fenn, amely közvetlenül kathar vagy kathar környezethez köthető. Ezek közé sorolják a Liber de duobus principiis („A két princípium könyve”) című latin dualista traktátust, bizonyos rituális szövegeket, valamint néhány okcitán nyelvű bibliai és liturgikus töredéket.

A katharok története szorosan összefügg az albigens keresztes hadjárattal, amelyet III. Ince pápa kezdeményezésére 1209-ben indítottak Languedocban, valamint a 13. században kialakuló középkori pápai inkvizícióval. A hadjárat és az azt követő politikai-rendészeti eljárások jelentősen átalakították Dél-Franciaország hatalmi viszonyait, és hozzájárultak a kathar közösségek fokozatos felszámolásához.

Elnevezés és etimológia

A kathar elnevezést általában a görög katharoi („tiszták”) szóból szokták eredeztetni. A középkori latin szerzők egy része is ezzel a magyarázattal élt, de a név használata nem feltétlenül a mozgalom önelnevezése volt. A forrásokban a délnyugat-európai dualista eretnekeket gyakran külső megjelölésekkel illették, amelyek az ellenfelek nézőpontját tükrözték.

A „kathar” szó egyik korai ismert nyugati használata Eckbert von Schönau 12. századi írásaiban található. Eckbert a Rajna-vidéken feltűnő eretnekeket nevezte cathari néven. A német Ketzer („eretnek”) szó eredetét is rendszerint e latin-német közvetítésű alakhoz kapcsolják.

Az albigens elnevezés a dél-franciaországi Albi városára utal, de a történeti valóságban az albigens szó nem kizárólag Albi városának lakóit jelentette. A 12–13. századi latin egyházi nyelvben gyakran tágabb dél-franciaországi eretnekcsoportokra alkalmazták, különösen azokra, akiket a katolikus szerzők dualista tanokkal hoztak összefüggésbe.

A bougre vagy bulgarus megjelölés a „bolgár” szóból ered, és a balkáni bogumil kapcsolat feltételezését tükrözi. Később több nyugat-európai nyelvben pejoratív jelentéseket vett fel. Itáliában gyakori volt a patarénus vagy patarin név, amely eredetileg milánói egyházi reformmozgalomra utalt, de később különféle eretnekcsoportokra is alkalmazták.

A középkori kathar közösségek tagjai saját magukra gyakran nem a „kathar” szót használták. A dél-francia forrásokban előfordul a bons hommes („jó emberek”), bonnes femmes („jó asszonyok”) és bons chrétiens („jó keresztények”) elnevezés. Ezek a megjelölések a csoporton belüli önértelmezést és a „tökéleteseknek” tartott aszketikus vezetők társadalmi tekintélyét tükrözték.

Lillei Alán a kathar nevet a latin cattus („macska”) szóból is magyarázta, ami a középkori antieretnek polemika része volt. Az eretnekekkel szembeni vitairatok gyakran alkalmaztak gúnyos, démonizáló vagy erkölcsi váddal terhelt etimológiákat. Ezeket a magyarázatokat a modern nyelvtudomány nem tekinti történeti etimológiának, inkább a korabeli hitvitázó retorika példáiként értelmezi.

Források és forráskritika

A katharok történetének kutatásában alapvető módszertani nehézség, hogy a fennmaradt források nagy része ellenséges közegből származik. A katolikus teológusok, pápai legátusok, püspökök, ciszterci és domonkos szerzők, valamint az inkvizítorok saját intézményi és teológiai céljaik szerint írták le az általuk eretneknek tartott csoportokat. Ez nem jelenti azt, hogy beszámolóik használhatatlanok lennének, de azt igen, hogy azokat forráskritikával kell kezelni.

A közvetlen vagy részben belső források száma korlátozott. A Liber de duobus principiis az itáliai dualista környezethez köthető, és a radikális dualizmus egyik fontos dokumentuma. A lyoni rituálé és más liturgikus töredékek betekintést engednek a consolamentum nevű szertartásba és a közösségi vallásgyakorlatba. Emellett az inkvizíciós jegyzőkönyvekben számos kihallgatott személy vallomása maradt fenn; ezek azonban nem egyszerűen „népi hangok”, mert a kérdezés, a fordítás, a jegyzőkönyvezés és az eljárási kényszer is formálta őket.

A 19–20. századi történetírásban a katharok gyakran romantikus képet kaptak: egyes szerzők a „tiszta” kereszténység vagy a szabadgondolkodás képviselőit látták bennük, akiket az intézményes egyház és a francia monarchia elpusztított. Más irányzatok ezzel szemben elsősorban veszélyes dualista eretnekségként mutatták be őket. A mai kutatás általában mindkét leegyszerűsítéstől tartózkodik: a kathar közösségek vallási különállását, társadalmi beágyazottságát és üldözésük brutalitását egyszerre vizsgálja.

Eredetük és kialakulásuk

Korábbi eretnekmozgalmak és a 12. századi háttér

A 11–12. századi Nyugat-Európában több olyan vallási mozgalom jelent meg, amely a papság erkölcsi állapotát, az egyházi vagyonosodást, a szentségek kiszolgáltatásának módját vagy a világi társadalom vallási normáit bírálta. Ilyenek voltak például Bruysi Péter és Lausanne-i Henrik követői, valamint más evangéliumi szegénységet hangsúlyozó csoportok. Ezeket nem lehet automatikusan katharnak nevezni, de hozzájárultak ahhoz a vallási környezethez, amelyben a katharokkal összefüggésbe hozott dualista közösségek később megjelentek.

A 11. századi Orléans, Arras, Monteforte és más helyek eretnekügyeit a régebbi szakirodalom néha a katharizmus előzményeinek tekintette. A modern kutatás óvatosabb: ezek az esetek tanúsíthatnak korai heterodox csoportokat, de nem bizonyítják egy folytonos, szervezett kathar egyház nyugati jelenlétét már a 11. század elején.

A katharok biztosabban azonosítható nyugati megjelenését a 12. század közepére szokás tenni. A Rajna-vidéken, Észak-Itáliában és Dél-Franciaországban ekkor tűnnek fel olyan csoportok, amelyeket a katolikus források dualista tanokkal, sajátos beavatási szertartással és az egyházi szentségek elutasításával hoznak kapcsolatba.

Bogumil kapcsolat és keleti eredet kérdése

A hagyományos történeti rekonstrukció szerint a kathar dualizmus jelentős részben a balkáni bogumilok közvetítésével jutott Nyugatra. A bogumilok Bulgáriában és Bizánc területén megjelenő dualista irányzatként a 10–12. században már ismertek voltak. A nyugati forrásokban előforduló „bolgár” jelző, valamint az itáliai és dél-francia dualista tanok egyes párhuzamai alátámaszthatják a keleti kapcsolatok lehetőségét.

A keleti eredet kérdésének egyik legismertebb dokumentuma a Saint-Félix-de-Caraman-i, más néven saint-félix-i gyűlésről szóló hagyomány. Eszerint 1167 körül egy Nikétasz nevű keleti dualista püspök Dél-Franciaországba érkezett, és ott megszervezte vagy megerősítette a helyi kathar egyházmegyéket. A dokumentum hitelessége és értelmezése azonban vitatott. Egyes történészek fontos bizonyítéknak tekintik a keleti kapcsolat mellett, mások későbbi konstrukciónak vagy legalábbis óvatosan kezelendő hagyománynak tartják.

A mai szakirodalomban ezért a katharok eredetéről többféle álláspont létezik. Az egyik szerint a nyugati katharizmus lényegében keleti dualista tanok nyugati adaptációja volt. A másik szerint a nyugati csoportokat nem szabad túl szorosan egy keleti „anyaszervezethez” kötni, mert a helyi társadalmi, vallási és egyházkritikai folyamatok önmagukban is magyarázzák a mozgalom létrejöttét. A kettő között álló értelmezések elfogadják a keleti hatásokat, de hangsúlyozzák a helyi változatok sokféleségét.

Elterjedés és szervezet

Languedoc

A katharok legismertebb nyugati központja Languedoc volt, különösen Toulouse, Albi, Carcassonne, Foix és Agen vidéke. A térség sajátos politikai és társadalmi viszonyai elősegítették a mozgalom fennmaradását: a helyi nemesi családok, városok és rokoni hálózatok sokszor nem üldözték következetesen a katharokat, sőt egyes családokban kathar rokonsági kapcsolatok is kimutathatók.

A dél-francia kathar közösségekben a bons hommes és bonnes femmes jelentős vallási tekintéllyel bírtak. Házról házra járó tanítók, közösségi vezetők és rituális szolgálattevők voltak, akik aszketikus életmódot folytattak. A hívők szélesebb köre nem feltétlenül élt ugyanilyen szigorú szabályok szerint, de támogatta, vendégül látta vagy vallási tanácsért felkereste őket.

A katharok társadalmi jelenléte nem jelentette azt, hogy Languedoc egésze kathar lett volna. A régió lakosságának többsége továbbra is a katolikus egyházhoz kapcsolódott, a vallási és családi kötődések pedig sokszor átfedték egymást. Egyes családokban katolikus és kathar kapcsolatok együtt éltek, és a helyi konfliktusokat nem lehet kizárólag vallási választóvonalakkal magyarázni.

Észak-Itália

A kathar vagy katharként azonosított közösségek Észak-Itáliában is jelentősek voltak. Központjaik között szerepelt Concorezzo, Desenzano del Garda, Bagnolo, Vicenza, Verona és más lombardiai, piemonti vagy venetói városok. Az itáliai közösségek tanrendszere nem volt teljesen egységes: a források különbséget tesznek például mérsékeltebb és radikálisabb dualista irányzatok között.

Itáliában a városi politikai környezet, a kommuna-rendszer és a pártharcok más keretet adtak a katharok jelenlétének, mint Languedocban. A közösségek gyakran kereskedői, kézműves és városi hálózatokban mozogtak, és az egyházi fellépés is más módon alakult, mint a dél-francia keresztes háborús helyzetben.

A „kathar egyház” kérdése

A régebbi szakirodalom gyakran viszonylag egységes kathar egyházról beszélt, saját püspökökkel, diakónusokkal, rituálékkal és egyházmegyékkel. A források valóban említenek püspöknek nevezett személyeket és szervezeti egységeket, különösen Languedoc és Észak-Itália esetében. Ugyanakkor a modern kutatás egy része szerint e szervezettség mértékét óvatosan kell kezelni, mivel a katolikus ellenfelek hajlamosak voltak az eretnekeket az egyház tükörképeként, ellenegyházként leírni.

A kiegyensúlyozott álláspont szerint a katharok között léteztek tartós vallási hálózatok, beavatási és tanítási formák, valamint tekintéllyel bíró vezetők. Ebből azonban nem következik feltétlenül, hogy minden nyugati dualista csoport egyetlen, egységes, központilag irányított egyházhoz tartozott volna.

Tanításaik

Dualizmus

A katharokkal kapcsolatban leggyakrabban említett tanítás a dualizmus. A források szerint a katharok különbséget tettek a jó, szellemi isteni valóság és a rossznak vagy alacsonyabb rendűnek tekintett anyagi világ között. A dualizmus pontos formája azonban nem minden közösségben volt azonos.

A szakirodalom gyakran különbséget tesz mérsékelt és abszolút dualizmus között. A mérsékelt dualizmus szerint a rossz princípium vagy bukott angyali lény eredetileg alárendelt volt Istennek, de fellázadt ellene. Az abszolút dualizmus ezzel szemben két örök princípiumot, egy jó és egy rossz őselvet feltételezett. A Liber de duobus principiis az utóbbi irányzat egyik fontos tanúsága.

A katolikus teológia számára a kathar dualizmus különösen azért volt elfogadhatatlan, mert tagadta vagy aláásta a teremtett anyagi világ jóságát, a megtestesülés valóságát, a testi feltámadást és a szentségek anyagi jeleinek érvényét. A katolikus hitvallás szerint Isten a látható és láthatatlan világ teremtője, és az anyagi világ önmagában jó; a kathar dualista értelmezés ezzel alapvetően szembement.

Krisztológia és az Ószövetség megítélése

A kathar krisztológia rekonstrukciója nehéz, mert a források gyakran ellenséges teológiai sémákban írják le a tanokat. Sok beszámoló szerint a katharok doketista vagy doketizmushoz hasonló nézeteket vallottak: Krisztus valódi emberi testét és szenvedését nem azonos módon fogták fel, mint a katolikus és ortodox kereszténység. Ha az anyagi test a rossz princípium világához tartozik, akkor a megtestesülés és a kereszthalál hagyományos keresztény értelmezése nehezen illeszthető a rendszerbe.

A katharok viszonya az Ószövetséghez szintén összetett. A források szerint több közösség elutasította az Ószövetség jelentős részét, vagy annak Istenét a világ alacsonyabb rendű teremtőjével azonosította. Ugyanakkor egyes bibliai könyveket, főként prófétai vagy bölcsességi szövegeket eltérően kezelhettek. A katharok körében az Újszövetség, különösen az evangéliumok és Pál levelei nagy tekintélynek örvendtek.

Szentségek és egyházi tekintély

A katharok elutasították a katolikus egyház szentségi rendszerét, így a vízzel végzett keresztséget, az Eucharisztiát, a papi rendet, a bérmálást és más szentségeket nem fogadták el a katolikus értelemben. A katolikus egyház számára ez nem pusztán fegyelmi kérdés volt, hanem a keresztény hit alapvető elemeinek tagadása.

A katharok fő rítusa a consolamentum volt, amelyet a források lelki keresztségként, kézrátételes beavatásként vagy a Szentlélek közvetítésének szertartásaként írnak le. A szertartást általában a jó emberek vagy jó asszonyok végezték, és a beavatottat a szigorúbb aszketikus életmódra kötelezte. Sok hívő csak halála közeledtével kérte a consolamentumot, mert a szertartás után vállalt életforma rendkívül szigorú volt.

A convenenza vagy convenientia olyan előzetes megállapodás lehetett, amelyben a hívő kifejezte szándékát, hogy halála előtt consolamentumban részesüljön. A melioramentum a hívők tiszteletadó gesztusa volt a jó emberek és jó asszonyok iránt. Az apparelhamentum a közösségi bűnvalláshoz vagy önvizsgálathoz kapcsolódó gyakorlatként jelenik meg a forrásokban.

Erkölcsi gyakorlat és életmód

A kathar aszketikus vezetők életmódját a források rendszerint szigorúnak írják le. A jó emberek és jó asszonyok tartózkodtak a nemi élettől, a hús fogyasztásától, eskütől és erőszaktól. Gyakran vándoroltak, tanítottak, imádkoztak, és egyszerű életet éltek. Ez az aszketikus életmód hozzájárult társadalmi tekintélyükhöz, különösen ott, ahol a helyi katolikus papság fegyelmi vagy erkölcsi problémái elégedetlenséget keltettek.

A hívők szélesebb köre, a credentes vagy támogatók, nem élt feltétlenül ugyanilyen szigorú szabályok szerint. Házasságban élhettek, dolgozhattak, birtokot tarthattak, és mindennapi társadalmi életet folytathattak. Emiatt a kathar közösségekben fontos különbség volt a szigorúan beavatott aszketikus réteg és a szélesebb támogatói kör között.

A katharok eskütilalma különösen súlyos társadalmi következményekkel járt. A középkori hűbéri, jogi és kereskedelmi élet jelentős részben eskükön alapult. Az eskü elutasítása ezért nemcsak vallási különvéleménynek, hanem a közrend és a hűbéri kötelékek szempontjából is veszélyesnek tűnhetett a világi és egyházi hatóságok szemében.

Nők szerepe

A kathar közösségek egyik gyakran említett sajátossága, hogy nők is betölthettek vallási szerepeket bonnes femmes néven. A consolamentumban részesült nők taníthattak, házakat vezethettek, és vallási tekintéllyel rendelkezhettek. Ez különbözött a katolikus egyházi rend férfi papságra épülő struktúrájától.

Ugyanakkor a nők szerepét nem célszerű modern értelemben vett teljes egyenlőségként leírni. A források patriarchális társadalmi környezetben keletkeztek, és a kathar közösségek is a középkori családi, vagyoni és nemi hierarchiák között működtek. A nők vallási szerepe jelentős volt, de annak társadalmi következményeit csak óvatosan lehet értékelni.

A katolikus egyházzal való konfliktus

Hitviták és missziók

A katolikus egyház kezdetben nem kizárólag fegyveres vagy jogi eszközökkel lépett fel a katharokkal szemben. A 12. században több prédikációs és hitvitázó kezdeményezés történt. Clairvaux-i Szent Bernát 1145-ben Dél-Franciaországban prédikált az eretnekség ellen, de beszámolói szerint a helyi viszonyok nehezek voltak, és a katolikus papság erkölcsi tekintélyének hiányosságai is akadályozták az egyházi fellépést.

1165-ben Lombersben nyilvános vitára került sor katolikus püspökök és eretneknek tartott tanítók között. A vita jelentősége abban áll, hogy a dél-francia eretnekség ekkor már nyilvános és társadalmi támogatottsággal rendelkező jelenségként jelent meg. A források azonban nem indokolják azt a leegyszerűsítést, hogy a helyi katolikus főpapok általában „védelmükbe vették” volna a katharokat; inkább arról volt szó, hogy a helyi egyházi és világi hatalmi viszonyok nem tették egyszerűvé a következetes fellépést.

III. Ince pápa 1198 után intenzívebb pápai politikát folytatott Languedocban. Legátusokat küldött, reformokat sürgetett, a helyi püspököket bírálta, és támogatta azokat a prédikációs formákat, amelyek az apostoli szegénységet és a tanbeli vitát állították előtérbe. Acebói Diego és a későbbi Guzmán Szent Domonkos 1206 körül szegény, vándor prédikációval próbálták meggyőzni az eretnekeket és támogatóikat.

A Domonkos-rendet 1216-ban hagyta jóvá a pápa. A rend egyik fontos feladata valóban az ortodox tanítás prédikálása és az eretnekség elleni hitvita lett, de nem helyes kizárólag „eretneküldöző” intézményként bemutatni: kezdettől fogva a tanulás, prédikáció, szegénység és lelkipásztori megújulás rendjeként határozta meg magát.

Zsinati és pápai intézkedések

A harmadik lateráni zsinat 1179-ben elítélte azokat az eretnekcsoportokat, amelyeket a források többek között albigenseknek, katharoknak vagy patarénusoknak neveztek. A zsinat 27. kánonja a dél-francia eretnekségek mellett a térségben tapasztalható erőszakos csoportokat is említette, és a velük szembeni fellépéshez egyházi szankciókat, illetve bizonyos keresztes jellegű kedvezményeket kapcsolt.

1184-ben III. Lucius pápa és I. Frigyes német-római császár Veronában kiadta az Ad abolendam kezdetű rendelkezést, amely fontos lépés volt az eretnekség elleni püspöki vizsgálatok rendszeresítésében. Ez még nem azonos a 13. századi pápai inkvizícióval, de hozzájárult ahhoz a jogi fejlődéshez, amelyben az eretnekséget nemcsak tanbeli tévedésnek, hanem közösségi és politikai veszélynek is tekintették.

Az albigens keresztes hadjárat

A béziers-i Mária Magdolna-templom. A hagyomány szerint a város 1209-es elfoglalásakor sokan templomokban kerestek menedéket.

Pierre de Castelnau meggyilkolása és a hadjárat meghirdetése

1208 januárjában meggyilkolták Pierre de Castelnau pápai legátust, aki korábban éles konfliktusba került VI. Rajmund toulouse-i gróffal. A gyilkos személye és pontos motivációja nem minden részletében tisztázott, de a pápai kúria Rajmund politikai környezetét tette felelőssé a történtekért. III. Ince a gyilkosságot a pápai tekintély és az eretnekség elleni fellépés elleni támadásként értelmezte, és keresztes hadjáratot hirdetett a dél-francia eretnekek, valamint azok világi támogatói ellen.

A hadjárathoz a Szentföldre irányuló keresztes vállalkozásokhoz hasonló lelki kedvezményeket kapcsoltak. A résztvevők számára ugyanakkor a dél-francia hadjárat rövidebb, közelebbi és anyagilag is vonzóbb vállalkozás lehetett, mivel az eretneknek vagy eretnekpártolónak minősített személyek birtokainak elkobzása politikai és vagyoni érdekeket is mozgósított.

A hadjárat vallási indokai és politikai következményei szorosan összefonódtak. A pápaság célja az eretnekség felszámolása és a helyi egyházi fegyelem helyreállítása volt; az észak-francia bárók számára a hadjárat birtokszerzési lehetőséget is jelentett; a francia királyság hosszabb távon megerősíthette befolyását a déli területeken.

Béziers és Carcassonne

A keresztes sereg 1209 júliusában Béziers alá érkezett. A városban katolikusok és eretneknek tartott csoportok egyaránt éltek. A város elfoglalása gyorsan és rendkívül véresen zajlott le. A kortárs és közel kortárs források nagy mészárlásról számolnak be; a legátus, Arnaud Amaury a pápának küldött levelében azt írta, hogy a keresztesek nem kíméltek sem rangot, sem nemet, sem életkort. A középkori forrásokban szereplő áldozatszámok — például a 20 000 körüli adat — valószínűleg túlzóak, de a vérontás nagyságát a modern kutatás sem vonja kétségbe.

Béziershez kapcsolódik a híres mondás: „Öljétek meg mind, Isten megismeri az övéit” latinul gyakran Caedite eos. Novit enim Dominus qui sunt eius alakban idézve. A mondást Heisterbachi Caesarius jegyezte fel évekkel később, közvetett forrásból, ezért a történészek nem tekintik bizonyított szó szerinti idézetnek. A kifejezés mégis a hadjárat brutalitásának egyik emblematikus mondatává vált.

Béziers után a keresztesek Carcassonne ellen vonultak. A város rövid ostrom után megadta magát. Lakóinak egy része elvonulhatott, de vagyonát hátra kellett hagynia. A város ura, Raymond Roger Trencavel fogságba került, és rövidesen meghalt. A hadjárat vezető szerepét ezután Simon de Montfort vette át, aki a meghódított területek jelentős részét megszerezte.

Minerve, Lavaur, Muret és Toulouse

1210-ben a keresztesek elfoglalták Minerve várát. Az ottani kathar tökéletesek közül sokan nem voltak hajlandók megtagadni hitüket, ezért máglyán végezték ki őket. A források körülbelül 140 kivégzettről számolnak be. Ugyanebben az időszakban Termes, Cabaret és más erősségek is a hadjárat célpontjaivá váltak.

1211-ben Lavaur elfoglalása újabb jelentős vérontással járt. A források szerint számos eretneknek minősített személyt elégettek, a város világi vezetőit pedig kivégezték. A hadjárat ekkorra egyre nyilvánvalóbban nemcsak vallási, hanem regionális hatalmi háborúvá is vált, amelyben a helyi nemesség, a francia királyi hatalom, az aragóniai érdekek és a pápai politika is szerepet játszott.

1213-ban II. Péter aragóniai király a dél-francia nemesek oldalán beavatkozott, de a muret-i csatában vereséget szenvedett és elesett. A csata döntő fordulópont volt: Simon de Montfort helyzete megerősödött, az aragóniai befolyás pedig visszaszorult Languedocban.

Toulouse többször is a konfliktus középpontjába került. Simon de Montfort 1218-ban Toulouse ostrománál halt meg. A háború ezt követően is folytatódott, de a pápai és francia királyi politika fokozatosan egyre inkább a francia korona javára rendezte át a térség hatalmi viszonyait.

A negyedik lateráni zsinat és a párizsi béke

A negyedik lateráni zsinat 1215-ben megerősítette az eretnekség elleni egyházi fellépés elveit, és Simon de Montfort igényeit is támogatta több dél-francia birtokra. A zsinat határozatai az eretnekekkel és eretnekpártolókkal szembeni világi kényszer alkalmazását a korabeli egyházjogi keret részeként fogalmazták meg.

A háború lezárásának fontos állomása az 1229-es párizsi béke volt, amelyben VII. Rajmund toulouse-i gróf elfogadta a francia király és az egyház feltételeit. A béke politikailag a francia királyi befolyás növekedését, vallásilag pedig az eretnekség elleni intézményesebb fellépés megerősödését jelentette. A kathar közösségek azonban nem tűntek el azonnal; a következő évtizedekben a hegyvidéki menedékhelyek, rokoni hálózatok és titkos közösségek tovább működtek.

Inkvizíció és a katharok felszámolása

A sárga kereszt jelét a bűnbánó eretnekekre kiszabott vezeklő jelként alkalmazták. Nem azonos a modern turisztikai értelemben vett „kathar kereszttel”.

A pápai inkvizíció kialakulása

A középkori inkvizíció nem egyetlen pillanatban és nem teljesen kialakult formában jött létre. Előzményei közé tartoztak a püspöki vizsgálatok, zsinati rendelkezések és pápai legátusi eljárások. IX. Gergely pápa az 1230-as években adott pápai megbízásokat olyan inkvizítoroknak, akik az eretnekség felkutatására és kivizsgálására kaptak felhatalmazást. A feladatban különösen a domonkosok és később a ferencesek játszottak szerepet.

Az inkvizíciós eljárás célja hivatalosan az eretnekség felismerése, a megtérés előmozdítása és a közösség védelme volt. A gyakorlatban azonban a vizsgálatok súlyos kényszert, társadalmi nyomást, börtönt, vagyonelkobzást, megbélyegző vezeklő jelek viselését és visszaeső vagy megátalkodott eretnekek esetében a világi hatóságnak való átadást is jelenthettek. Az egyház maga elvileg nem hajtotta végre a halálbüntetést, de az eretnekek világi kézre adása a korabeli jogrendben gyakran kivégzéshez vezetett.

Inkvizíciós jegyzőkönyvek

A languedoci inkvizíciós jegyzőkönyvek a katharok történetének legfontosabb, de egyben legproblematikusabb forrásai közé tartoznak. A kihallgatásokból részletes információkat kapunk háztartásokról, rokoni hálózatokról, vallási szertartásokról, menekülési útvonalakról és helyi közösségekről. Ugyanakkor a jegyzőkönyvek a hatósági kérdezés logikája szerint készültek, és nem független néprajzi feljegyzések.

Különösen jelentős a későbbi Jacques Fournier, pamiers-i püspök vizsgálati anyaga, amely a 14. század eleji dél-francia vallási életbe enged betekintést. Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillou című műve e jegyzőkönyvekre építve mutatta be egy hegyi falu társadalmát és vallási kapcsolatait, bár később a módszertanát és általánosításait is vitatták.

Montségur, Quéribus és a mozgalom vége

A kathar ellenállás egyik legismertebb helyszíne Montségur vára volt. A vár 1243–1244-es ostroma után a védők megadták magukat. A források szerint mintegy kétszáz kathar tökéletes vagy hívő, akik nem voltak hajlandók megtagadni hitüket, máglyahalált halt. Montségur a későbbi emlékezetben a kathar mártírium egyik központi szimbólumává vált.

A 13. század közepén további erősségek, például Château de Quéribus is elvesztették jelentőségüket. A kathar vallási hálózatok ezután egyre inkább föld alá szorultak. A 14. század elején még kimutathatók kathar kapcsolatok Languedocban és a Pireneusok vidékén, de a mozgalom már nem rendelkezett korábbi társadalmi bázisával.

Az utolsó ismert dél-francia kathar tökéletesek közé sorolják Guilhem Bélibaste-ot, akit 1321-ben Villerouge-Termenès-ben kivégeztek. A 14. század közepére a katharizmus Languedocban lényegében eltűnt, bár a katharok emlékezete, valamint a róluk szóló történeti és irodalmi viták tovább éltek.

A Biblia és a népnyelv kérdése

A katharokkal kapcsolatban gyakran felmerül a népnyelvű bibliahasználat kérdése. A dél-francia eretnekmozgalmak körében valóban jelentős szerepe lehetett az Újszövetség népnyelvű, okcitán vagy más újlatin nyelvű olvasásának és idézésének. Ez összefüggött azzal, hogy a kathar tanítók az apostoli életformára, az evangéliumi szegénységre és Krisztus tanítására hivatkoztak.

Az 1229-es toulouse-i zsinat szigorú szabályokat fogalmazott meg a laikusok bibliai könyvbirtoklásával kapcsolatban. A rendelkezések célja az eretnek tanítások terjedésének megakadályozása volt, és megtiltották, hogy laikusok bizonyos bibliai könyveket birtokoljanak, kivéve néhány liturgikus vagy imádságos szöveget, például zsoltárokat, breviáriumot vagy Mária-zsolozsmát latinul. Ezt nem célszerű általános, minden korra és minden helyre kiterjedő katolikus Biblia-tilalomként bemutatni, hanem a dél-francia eretnekség elleni konkrét regionális intézkedésként kell értelmezni.

Társadalmi és politikai jelentőség

A katharok társadalmi sikere részben azzal magyarázható, hogy a jó emberek és jó asszonyok aszketikus életmódja sok helyen hitelesnek tűnt azok szemében, akik elégedetlenek voltak a helyi papság anyagiasságával vagy fegyelmi hiányosságaival. A katolikus egyház 12–13. századi reformjai maguk is felismerték, hogy a papság erkölcsi és lelkipásztori megújulása nélkül az eretnekmozgalmak elleni fellépés nem lehet hatékony.

Ugyanakkor a katharokat nem indokolt egyszerűen toleráns, pacifista, egalitárius vagy „eredeti keresztény” közösségként idealizálni. Tanításuk számos ponton radikálisan eltért a főáramú kereszténységtől, különösen a teremtés, a megtestesülés, a szentségek, a házasság és a testi feltámadás kérdésében. Az eskü elutasítása, a nemzés teológiai megítélése és az anyagi világ leértékelése a korabeli társadalmi rend szempontjából komoly konfliktusokat okozott.

Az albigens keresztes hadjárat politikai következményei igen jelentősek voltak. Languedoc önálló nemesi hatalmi rendszere meggyengült, a francia királyság déli befolyása növekedett, és a régió fokozatosan szorosabban kapcsolódott a francia királyi államhoz. A hadjárat tehát nem pusztán vallásháború volt, hanem a középkori államépítés és regionális hatalmi átrendeződés egyik fontos eseménye is.

Historiográfiai viták

A hagyományos értelmezés

A hagyományos történeti értelmezés szerint a katharok valódi, szervezett, dualista egyházat alkottak, amelynek keleti bogumil kapcsolatai, saját püspökei, rítusai és tanrendszere voltak. Ezt az álláspontot többek között a fennmaradt dualista szövegek, a katolikus polemikus források, az inkvizíciós vallomások és az itáliai-délfrancia kapcsolatok alapján képviselték.

E felfogás erőssége, hogy komolyan veszi a forrásokban ismétlődő tanbeli elemeket: a dualizmust, a consolamentumot, a katolikus szentségek elutasítását, az aszketikus vezetőréteget és a közösségi hálózatokat. Gyengesége lehet, ha túl egységesnek tekinti a katharizmust, és kevés figyelmet fordít a források polemikus vagy hatósági jellegére.

Revizionista megközelítések

A 20. század végétől több történész — különösen R. I. Moore, Mark Gregory Pegg és mások — megkérdőjelezte azt a képet, amely a katharizmust egységes, jól szervezett, keleti eredetű ellenegyházként ábrázolja. Szerintük a „kathar eretnekség” részben az egyházi hatalom, az inkvizíciós eljárások és a teológiai kategóriák terméke volt: a hatóságok egymástól eltérő helyi vallási gyakorlatokat és egyházkritikus jelenségeket egységes eretnekséggé szerveztek a leírás szintjén.

Ez a megközelítés fontos figyelmeztetés a források kritikátlan használatával szemben, de vitatott is. Kritikusai szerint a revizionista értelmezések olykor túlságosan leértékelik a fennmaradt dualista szövegek, rítusok és ismétlődő vallomások bizonyító erejét. A jelenlegi kutatásban ezért nem beszélhetünk teljes konszenzusról: a katharizmus léte, egységessége és eredete továbbra is árnyalt viták tárgya.

Az üldözés értékelése

A katharok elleni fellépés értékelésében szintén több szempontot kell elkülöníteni. Történeti tény, hogy az albigens keresztes hadjárat és az inkvizíciós eljárások súlyos erőszakkal, kivégzésekkel, vagyonelkobzással, kényszerrel és társadalmi megbélyegzéssel jártak. Ezt a tényt a semleges történetírásnak nem kell enyhítenie vagy mentegetnie.

Ugyanakkor a történeti leírásban kerülendő az olyan publicisztikus vagy vádiratszerű megfogalmazás, amely a katolikus egyházat vagy egyes pápákat egysíkúan rosszhiszemű, „hazugságra és gyilkosságra bujtó” szereplőként mutatja be. III. Ince politikája a korabeli egyházjogi, teológiai és világi rend kategóriáiban értelmezhető, még akkor is, ha következményei súlyosak és sok esetben brutálisak voltak.

Néhány modern szerző az albigens keresztes hadjáratot a „népirtás” fogalmával is kapcsolatba hozta, különösen a kathar közösségek szisztematikus felszámolása miatt. Más történészek óvatosabbak, mivel a modern jogi kategória középkori alkalmazása módszertani problémákat vet fel. Az áldozatok számát illetően a források és modern becslések igen eltérőek; a több százezres vagy milliós adatok általában nem tekinthetők biztosan alátámasztottnak.

Emlékezetük és utóéletük

Regionális emlékezet és turizmus

A katharok emlékezete különösen Dél-Franciaországban, az egykori Languedoc területén vált jelentőssé. Montségur, Quéribus, Peyrepertuse és más várak ma gyakran „kathar várak” néven szerepelnek a turisztikai és regionális emlékezetben, bár ezeknek az erősségeknek a története nem minden esetben azonosítható egyszerűen kathar vallási központként. Sok vár elsősorban katonai, nemesi vagy határvédelmi szerepet töltött be.

Az úgynevezett okcitán keresztet vagy Toulouse-keresztet a modern populáris kultúra olykor kathar jelképként használja. Történetileg azonban ez elsősorban Toulouse és Languedoc heraldikai, regionális jelképe, nem pedig bizonyított középkori kathar szimbólum. A katharok vallási gyakorlatában nem mutatható ki olyan központi vizuális jelkép, amely megfelelne a modern „kathar kereszt” képzetének.

Irodalom és populáris kultúra

A katharok története a romantika korától kezdve számos irodalmi, drámai és zenei feldolgozást ihletett. Nikolaus Lenau Az albigensek című eposza, Illyés Gyula Tiszták című drámája, valamint több modern regény és zenei mű is a katharok sorsát, Montségur ostromát vagy az albigens keresztes hadjáratot dolgozza fel.

A 20. században a katharokhoz különféle ezoterikus, rózsakeresztes, grál- és titkos hagyományokat is kapcsoltak. Ezek közé tartoznak Antonin Gadal vagy Otto Rahn művei, amelyek jelentős hatást gyakoroltak a populáris képzeletre, de történettudományi forrásként csak nagy óvatossággal használhatók. A rózsakeresztes vagy grál-hagyomány és a középkori katharok közötti közvetlen folytonosságra nincs megbízható történeti bizonyíték.

Lásd még

• Albigens keresztes hadjárat
• Középkori inkvizíció
• Bogumilok
• Paulikiánusok
• Kozmikus dualizmus
• Gnoszticizmus
• Guzmán Szent Domonkos
• III. Ince pápa
• Montségur
• Okcitánia
• Toulouse

Irodalom

• Arnold, John H.: Inquisition and Power: Catharism and the Confessing Subject in Medieval Languedoc. Philadelphia: University of Pennsylvania Press, 2001.
• Barber, Malcolm: The Cathars: Dualist Heretics in Languedoc in the High Middle Ages. London: Longman, 2000.
• Brenon, Anne: Les Cathares: pauvres du Christ ou apôtres de Satan? Paris: Gallimard, 1997.
• Bruschi, Caterina: The Wandering Heretics of Languedoc. Cambridge: Cambridge University Press, 2009.
• Given, James B.: Inquisition and Medieval Society: Power, Discipline, and Resistance in Languedoc. Ithaca: Cornell University Press, 1997.
• Graham-Leigh, Elaine: The Southern French Nobility and the Albigensian Crusade. Woodbridge: Boydell Press, 2005.
• Hamilton, Bernard: The Medieval Inquisition. London: Edward Arnold, 1981.
• Lambert, Malcolm: Medieval Heresy: Popular Movements from the Gregorian Reform to the Reformation. 3. kiadás. Oxford: Blackwell, 2002.
• Le Roy Ladurie, Emmanuel: Montaillou: The Promised Land of Error. New York: George Braziller, 1978.
• Marvin, Laurence W.: The Occitan War: A Military and Political History of the Albigensian Crusade, 1209–1218. Cambridge: Cambridge University Press, 2008.
• Moore, R. I.: The Formation of a Persecuting Society: Authority and Deviance in Western Europe, 950–1250. 2. kiadás. Oxford: Blackwell, 2007.
• Moore, R. I.: The War on Heresy: Faith and Power in Medieval Europe. London: Profile Books, 2012.
• Pegg, Mark Gregory: The Corruption of Angels: The Great Inquisition of 1245–1246. Princeton: Princeton University Press, 2001.
• Pegg, Mark Gregory: A Most Holy War: The Albigensian Crusade and the Battle for Christendom. Oxford: Oxford University Press, 2008.
• Peters, Edward: Inquisition. Berkeley: University of California Press, 1988.
• Peters, Edward szerk.: Heresy and Authority in Medieval Europe. Philadelphia: University of Pennsylvania Press, 1980.
• Roquebert, Michel: L’épopée cathare. Toulouse–Paris: Privat/Perrin, 1970–1998.
• Sibly, W. A. – Sibly, M. D.: The History of the Albigensian Crusade: Peter of les Vaux-de-Cernay's Historia Albigensis. Woodbridge: Boydell Press, 1998.
• Sumption, Jonathan: The Albigensian Crusade. London: Faber and Faber, 1999.
• Taylor, Claire: Heresy in Medieval France: Dualism in Aquitaine and the Agenais, 1000–1249. Woodbridge: Boydell Press, 2005.
• Wakefield, Walter L.: Heresy, Crusade and Inquisition in Southern France, 1100–1250. Berkeley: University of California Press, 1974.
• Wakefield, Walter L. – Evans, Austin P.: Heresies of the High Middle Ages. New York: Columbia University Press, 1991.
• Weis, René: The Yellow Cross: The Story of the Last Cathars, 1290–1329. New York: Knopf, 2001.

További információk

• Montaillou
• Montségur
• Albigens keresztes hadjárat