Több ellenséges repülőgépet lő le, mint bárki más, ezért hatalmas lelkesedéssel ünneplik. Ő maga azonban a magányt keresi, és mindenkit távol tart magától.

1916 szeptemberének elején kezdődik Manfred von Richthofen életének talán legszebb időszaka. Csatlakozik Oswald Boelcke vadászrepülő-századához. Boelcke, aki akkoriban Németország legismertebb vadászpilótája volt, személyesen választotta ki a fiatal pilótát. Alig két héttel később, szeptember 17-én Richthofen a franciaországi Cambrai városa felett először lő le egy ellenséges repülőgépet. – „Az első angolom” – jelenti ki büszkén a 24 éves pilóta. Boelcke emlékül egy díszkelyhet ajándékoz neki. A fiatal pilóta ebből hagyományt teremt: minden egyes légi győzelme után egy berlini ékszerésszel készíttet magának egy ezüstserleget. Gyűjteménye végül 80 serleget számlál majd. Nyolcvan lelőtt ellenséges repülőgép – egyedülálló rekord. Richthofen az első világháború bálványává válik: repülőász és háborús hős. A Vörös Bárót – ahogyan halála után nevezték – mindmáig a lovagias vadászpilóta megtestesítőjének tartják, aki ellenfeleit megkíméli, ha azt a becsület megköveteli. Csak az utóbbi években kezdtek a történészek árnyaltabban foglalkozni a „repülő lovaskapitány” személyével – nem egyszer kiábrándító eredményekre jutva.

Richthofen mindössze tizenegy éves, amikor katonai pályára lép. A fiú nem mutat különösebb lelkesedést, ám nagyratörő szülei nem ismernek kegyelmet. A katonai hagyományokkal rendelkező Richthofen nemesi család fiaként eleve arra rendeltetett, hogy katona legyen. A kadétiskolában a fiatal Manfredet sokkal jobban érdekli a sport, mint a tanulás; különösen a vadászat a szenvedélye. Ami leginkább kitűnik rajta, az a vakmerősége. 1912-ben Richthofen hadnagyként egy kisebb lovassági alakulathoz kerül. Amikor két évvel később kitör a háború, a 22 éves fiatalember határtalan lelkesedéssel fogadja azt, ám hamar csalódik. A front eseményeiből alig lát valamit, és rövidesen unalomra panaszkodik. Gyors elhatározással áthelyezteti magát a repülőcsapathoz, mert ott több összecsapásra számít az ellenséggel. Néhány hónapnyi légi megfigyelői szolgálat után pilótaengedélyért folyamodik. Hamar kiderül, hogy Richthofen korántsem született tehetség a repülésben. Pályafutása szempontjából döntő jelentőségűvé válik Oswald Boelcke, aki a szárnyai alá veszi.

Amikor Boelcke 1916-ban egy repülőbalesetben életét veszti, Richthofen vigasztalhatatlan. Ugyanakkor megszállott céljává válik, hogy túlszárnyalja mentora negyven légi győzelmét. Ezután a báró – saját szavaival élve – „embervadászatra” indul. Rettenthetetlen, taktikailag kiváló, ugyanakkor kegyetlenül érzelemmentes. 1917-ben megjelent önéletrajzában, „ A vörös harci pilóta” című könyvében ezt írja: „A legegyszerűbb egy együléses repülőgépet hátulról meglepni, ami igen gyakran sikerül.” Azt is kijelenti, hogy sohasem magát a repülőgépet, hanem rögtön a pilótát igyekszik kiiktatni. Richthofen légi győzelmekre és emberéletekre irányuló hajszájából vajmi kevés marad a feltételezett lovagiasságból. Egyes pilótákra még akkor is tüzel, amikor azok már a földön vannak. 1917 januárjában megkapja a Pour le Mérite érdemrendet, Poroszország legmagasabb katonai kitüntetését, és úgy érzi magát, „mint egy új ember”. Átveszi a 11. vadászrepülő-század parancsnokságát, II. Vilmos császár pedig személyesen gratulál neki ötvenedik légi győzelméhez. Ettől kezdve Richthofen igazi médiasztárrá válik.

A nagy ünneplésnek örvendő pilóta eleinte igyekszik kitérni a körülötte kialakuló felhajtás elől. Másfelől azonban élvezi a figyelmet, sőt tudatosan keresi is azt – például azzal, hogy repülőgépét vörösre festi. Bajtársai követik a példáját. Ezzel veszi kezdetét a „Repülő Cirkusz” története. Az elnevezés egyrészt az alakulat feltűnő, élénk színű megjelenésére utal, másrészt arra a taktikára, hogy túlerőben lévő ellenséggel szemben gyorsan másik hadszíntérre települnek. A német elit vadászrepülő-egység vándorcirkusz módjára vonul a háború egyik gócpontjától a másikig. A lovaskapitány számos részletes levélben számol be édesanyjának alakulata sikereiről. Más nő soha nem jelenik meg az életében. A „vörös ördög”, ahogy az angolok nevezik, csak a repülésnek él. Sátrakban és hullámlemez-barakkokban lakik, bajtársaitól pedig mindig bizonyos távolságot tart. Egyetlen bizalmasa Moritz nevű dán dogja, akiről azt mondja, hogy „a legcsodálatosabb teremtmény, amelyet a világ valaha alkotott.” 1917-ben a nemzeti hős hajszál híján menekül meg a haláltól. Egy golyó fejen találja, rövid időre elveszíti a látását, és csak az utolsó pillanatban sikerül leszállnia. Sérüléséből azonban soha nem épül fel teljesen. A kortársak ezután végzetébe beletörődőnek és még zárkózottabbnak írják le. Az orvosok tanácsa ellenére már negyvennapos betegszabadság után ismét szolgálatba áll, ám a korábbi lelkesedés többé nem tér vissza. „Minden légi harc után nyomorultul érzem magam” – jegyzi fel. Azt is hozzáteszi, hogy a bevetések után azonnal visszavonul a szobájába. „Nem akarok senkit látni, és semmiről sem akarok hallani.”

Richthofen a harcok során legalább hetvenöt embert öl meg. 1918. április 21-én háromfedelű repülőgépével és kilenc másik pilótával együtt száll fel az észak-franciaországi Cappy repülőteréről. Aznap nem érkezett parancs a felszállásra; a Vörös Báró ismét saját elhatározásából cselekszik. A német kötelék angol vadászrepülőkkel találkozik, és Richthofen üldözőbe veszi egyiküket. Túl alacsonyra ereszkedik, és feltehetően ausztrál géppuskások lövései végeznek vele. Ellenségei teljes katonai tiszteletadással temetik el. Előtte azonban emléktárgyak után kutatva átvizsgálják a holttestét. Pilótaruhája alatt a lovaskapitány selyempizsamát visel. Azt tervezte, hogy még a délutáni szunyókálás előtt lelő egy angol repülőt.

Magasabbra, gyorsabban, tovább: Akár elegáns versenyautók, akár gyors repülőgépek – Gloucesteri Vilmos szerette a kalandot és a veszéllyel való kacérkodást. Egyrészt kötelességtudó herceg volt, másrészt viszont a brit monarchia James Bondja. És akárcsak a menő filmszereplő ügynök esetében, a szép nők is rajongtak érte. De a szíve csak egyvalakié volt: a magyar Zsuzsi Starkloffé. Egy egész generáció (elsősorban Erzsébet királynő fia Károly herceg, aki unokatestvére volt) csodálta Vilmost, aki annyira más volt, mint a többi királyi családtag. Ám a veszélyes életmódja végül szerencsétlenségbe sodorta…

1972 augusztus 28-nak reggelén a tapasztalt pilóta már alig várja, hogy a kezébe vehesse a botkormányt – izgatottan készül a „Goodyear Trophy Air Race” versenyre. A fiatal arisztokrata már sokszor vett részt hasonló repülőversenyeken – ez volt a szenvedélye. A Wolverhampton melletti Halfpenny Green repülőtéren barátjával és másodpilótájával, Vyrell Mitchell-lel készül felszállni. Szép, tiszta délután van – magasan áll a nap, egy felhő sincs az égen. A tömeg – mintegy 30 000 néző – feszült figyelemmel követi a Piper PA-28-180 Cherokee Arrow felszállását. Ám alig néhány perccel a levegőbe emelkedés után a repülőgép lezuhan és kigyullad. „Hirtelen láttuk, hogy a gépe megbillen, aztán a földbe csapódik” – számolnak be a szemtanúk. A nézőket mélyen megrázza, hogy a tragédia közvetlenül a szemük előtt játszódik le. A mentőalakulatok a baleset helyszínére sietnek, de Vilmoson és másodpilótáján már nem tudnak segíteni. A két férfi azonnal meghal, testük elégett szeretett repülőgépének roncsai között, amelynek lajstromjele G-ASVX volt. Gloucesteri Vilmos mindössze 30 éves volt.

Az Atlanti-óceán túloldalán Zsuzsi Starkloff, aki az Egyesült Államokban élt, megtudta, hogy élete nagy szerelme meghalt. „A hírekben hallottam. Nem tudtam elhinni. Azt hittem, tévedés lehet” – emlékezett vissza évekkel később az egykori modell. „Sokkos állapotban voltam. Olyan volt, mintha a világ megszűnt volna létezni.” A magyar nő és a brit férfi a 60-as évek végén ismerkedtek meg Tokióban. Egy álarcosbálon azonnal fellobbant köztük a szikra – igazi mesébe illő szerelmi történet volt! Vilmos diplomataként dolgozott a brit nagykövetségen, míg Zsuzsi a Revlon kozmetikai cég reklámarca volt. Az, hogy a nála nyolc évvel idősebb Zsuzsi már kétszer elvált és gyermeke is volt, a herceget egyáltalán nem zavarta. Reménytelenül beleszeretett! Japánban gondtalan, boldog éveket töltöttek együtt – szinte úgy éltek, mint egy teljesen átlagos pár. Ám később Vilmos apja, Henrik herceg – VI. György király testvére – súlyosan megbetegedett, ezért a királyi család tagja hazatért. A modell ezután New Yorkba költözött. Ennek ellenére Vilmos nem akarta ilyen könnyen feladni. Meghívta választottját a Barnwell Manorba, a családi birtokra Northamptonshire-ben. A szülei azonban hűvösen fogadták az ötletet. Egy külföldi, elvált nő? Szó sem lehet róla! A királyi család attól tartott, hogy megismétlődik egy újabb Wallis Simpson-történet. A család kedvéért Vilmos végül elengedte Zsuzsit. Továbbra is leveleztek egymással. A fiatal férfi a szenvedélyének, a repülésnek élt, és megpróbált vigaszt találni Nicole Sieff társaságában – aki szintén elvált arisztokrata volt. Volt szerelmét azonban nem tudta elfelejteni. Ezért meghívta a magyar nőt az 1972 augusztusi repülőversenyre, remélve, hogy újra találkozhatnak.

A sorsnak azonban más tervei voltak: Zsuzsi lemondta az utazást, Vilmos pedig lezuhant a repülőgépével. Bár első pillantásra balesetnek tűnt, a mai napig vannak kétségek: Vajon öngyilkosság történt, mert Vilmos nem követhette a szívét? Vagy valaki megbabrálta a repülőgépét? Esetleg aljas gyilkosság volt, hogy megóvják a királyi családot egy újabb szerelmi botránytól? Halálának titka valószínűleg örökre rejtély marad…

 Kevesen tudják, hogy Vilmos mostani walesi herceg, trónörökös, őróla kapta nevét!

Ami érdekes és lebilincselő olvasmány nem biztos, hogy igaz. Ilyen mű Dan Brown bestsellere,  „A Da Vinci-kód”, amely eredetileg 2003-ban jelent meg. A könyv tipikus példája a több forrásra támaszkodó történelemhamísításnak, amit még ma is - az igazság feltárása ellenére – többen hisznek valósnak. A regényből becslések szerint akár 80 millió példány kelt el, és ezzel minden idők 16. legnagyobb példányszámban eladott könyvévé vált. A 2006-os filmadaptáció is kasszasiker lett, amelyben Tom Hanks alakítja a főszereplőt, Robert Langdont, a szimbólumkutatót. A film körülbelül 760 millió dollár bevételt hozott.

A könyv és a film sikere azon az elképzelésen alapul, hogy Jézus nem volt agglegény, ahogyan az evangéliumok állítják, hanem hithű zsidó volt, aki Mária Magdolnával házasságban élt, és közös gyermekük is született. A végén kiderül, hogy Krisztus vérvonalának közvetlen leszármazottja éppen az az ügynöknő, akivel Tom Hanks – vagyis Robert Langdon – a Szent Grál titkát kutatja. Mária Magdolna maga az eredeti Grál, vagyis az a kehely, amely felfogta Krisztus királyi vérét Jézus keresztre feszítésekor, Tom Hanks filmbeli partnere pedig ennek az utolsó leszármazottja. Az a kilátás, hogy a Szent Grál évszázados keresése talán véget érhet, újra és újra lenyűgözi az olvasókat – még akkor is, ha fikcióról van szó, amelyet sokan nem is igazán annak érzékelnek egy olyan korban, amikor sok ember új válaszokat keres. Dan Brown válaszokat ad nekik, és könyvében egy titokzatos társaságot állít a középpontba, amely állítólag 1099 óta létezik. A Sioni Rend (Prieuré de Sion) védi Mária Magdolna utolsó leszármazottját és minden elődjét a katolikus egyház reakciós machinációitól. Ennyi a regényről. A testvériség tudományos vizsgálata nem egyszerű, tekintettel az igazságok, féligazságok és hazugságok szövevényére, amelyet még a történészeknek is először szét kell bogozniuk. Ezért ugrunk a közelmúltba, és megvizsgáljuk a Prieuré de Sion történetének valódi főszereplőjét: Pierre Plantard-t.

Plantard 1920-ban született Párizsban, egy komornyik és egy házvezetőnő fiaként. Közvetlenül az iskola befejezése után jobboldali ezoterikus fantomtársaságokat alapított. „Meg kell tisztítaniuk és meg kell újítaniuk Franciaországot” – írta 1940-ben Philippe Pétain marsallnak, a nácikkal együttműködő Vichy-rezsim vezetőjének, és figyelmeztette őt a létező „szabadkőműves és zsidó összeesküvésekre”. Anyagi támogatást kért tőle, de hiába. Ezután Párizsban kapcsolatot keresett a Gestapóval, amely azonban szintén nem figyelt fel rá. Franciaország felszabadítása után megpróbálta életben tartani titokzatos társaságait azzal, hogy a Résistance részének állította be őket. A titkosszolgálatok nem pazaroltak időt erre a szélhámosra – túl jelentéktelen figura volt ahhoz, hogy börtönbe zárják. Plantard nyomorúságos körülmények között élt, de sármja és gyors észjárása különösen a nőket nyűgözte le. Állítólag többször is megnősült.

Miután Plantard-ot csalás és sikkasztás miatt 1953-ban mégis hat hónap börtönre ítélték, Annemasse-ba, egy Genf melletti kisvárosba költözött, és ott 1956 májusában barátjával, André Bohomme-mal együtt megalapította a Prieuré de Sion nevű egyesületet, amelyet a városon kívüli kis Mont Sion-dombról neveztek el. Az, hogy a név gondolatilag a bibliai Sion hegyével is kapcsolatba hozható, kezdettől fogva szándékos volt. Bár a szervezetet még ugyanabban az évben feloszlatták, mert Plantard-nak kiskorúak elrablása miatt tizenkét hónapos börtönbüntetést kellett letöltenie, az 1960-as évek elején újra aktiválták.

 Plantard 1962-ben Gérard de Sède íróval és ezoterikussal együtt megírta „A templomosok közöttünk vannak” című könyvet, amelyben a Prieuré de Sion történetének nagy része már alapvonalaiban megjelenik. 1964 és 1967 között hat dokumentum anonim adományként került a párizsi Nemzeti Könyvtárba. Ezek azonban csak az 1980-as évek elején jutottak nyilvánosságra. A dokumentumok megnyitásához egy kódra volt szükség, amely azonban nem okozott problémát a tudósoknak, mivel könnyen megfejthető volt. Már önmagában ez a tény is gyanút kelthetett volna, de a tartalom mindent felülírt, és fenekestül felforgatta az addigi történetírást. Ki gondol ilyenkor arra, hogy a kódokat túl könnyű feltörni?

A dossziék azt állították, hogy a Prieuré de Sion kezdettől fogva a templomosok titkos belső köre volt, amely túlélte a templomos rend IV. Fülöp francia király és V. Kelemen pápa általi 1307-es megsemmisítését, akik nem akarták, hogy Jézus vérvonalának igazsága napvilágra kerüljön. Azóta a testvériség célja Európa erkölcsi megújítása lett volna, hogy életben tartsa a „jogos” meroving királyi uralmat. A meroving vérvonal utolsó trónörököse, amelyből a templomos rend állítólag származott, egy még élő francia férfi lenne: Pierre Plantard. A meroving örökség magának követelése és önmagának Franciaország jogos királyaként való beállítása egyszerre volt arcátlan és zseniális. A hamisított dossziék telibe találták a franciák érzékeny pontját, mivel összekapcsolták a merovingok mitológiáját a franciák nemzeti történelmi kincseik iránti rajongásával. A legerősebb érzelmekkel övezett kincs pedig a templomosoké volt. Ezért néhány irat arra is utalt, hogy ez a titokzatos meroving kincs valóban létezik, a kis Rennes-le-Château faluban van elásva, és egy bizonyos Bérenger Saunière nevű plébános kulcsszerepet játszik benne. A dokumentumok nyilvánosságra kerülése után Plantard még tovább ment. Nevéhez nemesi címet kapcsolt, és letétbe helyezte a Prieuré de Sion testvériségének családfáját, amelyben olyan híres nevek szerepeltek, mint Leonardo da Vinci, Isaac Newton és Victor Hugo – állítólag mindannyian a Prieuré nagymesterei voltak saját korukban. Csak az 1980-as évek végén derült ki, hogy az egész koholmány és hazugság volt. Plantard az író, színész és humorista Philippe de Chérisey segítségével hamisította meg az összes dossziét; régi könyvekből származó írásrészleteket is beépítettek, majd 1964 és 1967 között becsempészték azokat a Nemzeti Könyvtárba. Így például az egyik, a templomos kincsről szóló szöveg a „Codex Bezae” másolata volt – ez az Újszövetség egy 5. századból származó kézirata, amelyet Plantard és Chérisey régi reprodukciók alapján másolt le.

Hogy a csalás egyáltalán lelepleződik, az egy belső körhöz tartozó bizalmasnak köszönhető. Jean-Luc Chaumeil újságíró összeveszik Plantard-ral, és nyilvánosságra hozza a dossziék valódi keletkezéstörténetét. Egy francia bíróság elrendeli Plantard házának átkutatását. A hatóságok számos, a Prieuré de Sionhoz kapcsolódó „okiratot” találnak, köztük hamis dokumentumokat, amelyek Plantard-ot „Franciaország valódi királyaként” tüntetik fel. A kihallgatások során Plantard azt állítja, hogy „LSD hatása alatt” írta a dossziékat. Később a bíróság előtt eskü alatt vallja, hogy a Prieuré de Sion nevű rend soha nem is létezett. Plantard szélhámosságának leleplezésével azonban a történet korántsem zárul le. Sok követője úgy véli, hogy csak azért tett vallomást, hogy elfedje a valódi történelmi igazságot, és korábbi könyvekre, valamint televíziós dokumentumfilmekre hivatkoznak.

Így történt, hogy a BBC három újságírója az 1960-as évek végén egy egészen más műsorhoz végzett kutatás során találkozott egy oxfordi anglikán kanonokkal, aki néhány rejtélyes részletet mesélt nekik Rennes-le-Château-ról. Összefogtak Gérard de Sède-del, aki Plantard-al együtt írta „A templomosok közöttünk vannak” című könyvet, kutatásokat végeztek, és anyagot gyűjtöttek egy televíziós dokumentumfilmhez. A Szent Grál és a templomos kincs rejtélyéről szóló dokumentumfilm a BBC történetének egyik legnagyobb közönségsikerévé vált. A műsorhoz kapcsolódó könyv, a „The Holy Blood and the Holy Grail” bestseller lett, és számos nyelvre lefordították. A könyvben a mítosz minden eleme megtalálható: a Prieuré de Sion és a templomos lovagok titkos kapcsolata, a názáreti Jézus rejtett vérvonala, aki állítólag Mária Magdolnával nemzett utódokat, valamint az az elképzelés, hogy a merovingok nemzetsége a kiválasztott vérvonal. A nyomok itt is Rennes-le-Château-ba és a titokzatos Bérenger Saunière plébánoshoz vezetnek, aki állítólag olyan kéziratokat talált templomában, amelyek alátámasztják a vérvonal-elméletet.

Saunière nem kitalált személy volt, valóban létezett. Kérdezni azonban már nem lehet tőle, mert 1917-ben meghalt. Dokumentumok bizonyítják, hogy a koldusszegény pap nagyon rövid idő alatt jelentős vagyonhoz jutott, amelyet templomépítésekre fordított, köztük a Rennes-le-Château-ban található Mária Magdolna-templomra. A könyv azt feltételezi, hogy Saunière a Mária Magdolna-templom oltárának felújítása során talált egy kifakult pergament titkosított üzenetekkel, amely a Szent Grál és a templomos kincs nyomára vezette, és hogy hallgatásáért a katolikus egyház fejedelmien megjutalmazta. Természetesen ezt az elméletet tudományosan nem lehet bizonyítani. A történészek egyetértenek abban, hogy Rennes-le-Château-ban sem aranykincs, sem pergamenkincs nem létezett, és Saunière szélhámos volt. A pap egész életében a jobboldali politikai spektrum aktivistája volt, és a misékből gazdagodott meg. A 19. század végi új vallásossági hullám idején Franciaországban istentiszteleteket tartott az elhunytakért, amiért a hozzátartozók előre nagy összegeket fizettek neki. Jegyzeteiből arra lehet következtetni, hogy 1896 és 1915 között legalább százezer mise elmondására kapott pénzt, miközben évente legfeljebb néhány százat tarthatott meg. Amikor egy új püspök elszámolást követelt tőle, a pap megtagadta azt, és 1911-ben megfosztották hivatalától.

Pierre Plantard csalását tehát megelőzte Bérenger Saunière csalása, Dan Brown író pedig később még tovább szőtte és még inkább kiszínezte a történetet a Szent Grál őrzőiről és a templomos kincsről, miközben többszörös milliomossá vált könyveivel. Azóta elsősorban jobboldali ezoterikus és antiszemita összeesküvés-elméletek terjednek az interneten. Különösen szélsőséges elméletet fogalmaz meg David Icke jobboldali populista szerző és egykori brit futballista, aki azt állítja, hogy a „királyi vérűek” valójában alakváltó hüllőlények, és hogy a „szent vér” földönkívüli genetikai anyag, amely emberi nők és földönkívüliek szexuális kapcsolatán keresztül került az emberi fajba. Plantard maga ezeket a még az övéinél is bizarrabb állításokat már nem érte meg: 2002-ben visszavonultan halt meg Párizsban.

Mi marad tehát ma a Prieuré de Sionból? Kevés vagy semmi. A testvériség létezése tudományosan nem tartható fenn, bármennyire is állítják ennek ellenkezőjét az összeesküvés-elméletek hívei. A Szent Grál keresése azonban tovább folytatódik, .

Az Amerikai Egyesült Államok elnökeként az élet mindig nagyon veszélyes. Szinte a munkaköri leírás része, hogy minden sarkon halálos veszély leselkedhet az emberre. A világ leghatalmasabb emberének ugyanis sok ellensége van. Ezt Abraham Lincoln (†56) és John F. Kennedy (†46) is saját bőrén tapasztalta meg. Minden történelemkönyvben külön nagy fejezet szól a kettőjüket ért halálos lövésekről. Szinte már egy kicsit igazságtalan, mert volt egy másik amerikai elnök is, aki hivatali ideje alatt vesztette életét: James A. Garfield! És még ha nem is beszélnek róla annyit, mint híres elnöktársairól, megérdemli, hogy elmeséljék tragikus történetét…

Garfield 1831. november 19-én látta meg a napvilágot Ohio vidéki részén. Szegény körülmények között nőtt fel, édesanyja szigorúan vallásos nevelésben részesítette. Az egyetemen Garfield hamar kis lázadónak bizonyult. Hite ellenére elérte, hogy az olyan tantárgyakat, mint a történelem és a természettudományok, előnyben részesítsék a teológiával szemben. Ezután prédikátorként és matematikatanárként dolgozott – mígnem a polgárháború csatamezői magukhoz nem szólították. Garfield gyorsan dandártábornokká emelkedett. 1863-ban belépett a politikába, és republikánus színekben bekerült a washingtoni képviselőházba, ahol pénzügyi szakértőként szerzett hírnevet. Mindig mellette állt élete nagy szerelme, Lucretia Rudolph, akitől hét gyermeke született. A felesége karrierjében is támogatta őt. Hogy Garfield a politika feltörekvő csillaga lett, azt főként kiváló szónoki tehetségének köszönhette. Az emberek szinte csüngtek a szavain. Aztán 1880-ban jött a nagy meglepetés: pártja a „kis esélyes” Garfieldot teljesen váratlanul elnökjelöltté választotta – és valóban meg is nyerte a választást! 1881. március 4-én elfoglalta hivatalát, mint a világ leghatalmasabb embere.

És Garfieldnak már az első napjától volt egy fanatikus híve: Charles Guiteau. Egy zavart férfi, aki az nem tudta kézben tartani az életét. Jogászként senkinek sem kellett, így főként a nagyapja pénzéből élt. De ez sem tartott örökké. Ezért a politikába vetette magát, hogy végre ott érjen el sikereket. Charles Guiteau meg volt győződve arról, hogy fontos tisztségre hivatott. Amilyen gyakran csak lehetett, beosont a republikánusok New York-i központjába, sőt még beszédet is írt Garfield számára. Javaslatait és ötleteit azonban mindig figyelmen kívül hagyták. Senki sem vette komolyan Guiteau-t. Amikor Garfieldot valóban elnökké választották, az elmebeteg jogász újra és újra megjelent a Fehér Házban, és több levelet is írt neki. Kéretlen tanácsokat osztogatott a világ leghatalmasabb emberének, és teljes pimaszsággal hivatalt követelt magának. Álmaiban Guiteau bécsi nagykövetként akart dolgozni. Ehhez azonban semmiféle képesítése nem volt. Elutasították. És ekkor hirtelen megváltozott a hangulata: Garfield iránti csodálata nyílt gyűlöletté változott! Éjszakánként azon fantáziált, hogyan büntethetné meg az elnököt. Mintha Garfield megérezte volna a veszélyt, egy levelében ezt írta: „Egy merénylet ellen éppolyan kevéssé lehet védekezni, mint egy halálos villámcsapás ellen.” Az elnök valahogy érezhette, hogy fogy az ideje. Végzetes napja, 1881. július 2-a egyre közeledett…

Reggel 9:30-kor James A. Garfield két fiával és James G. Blaine külügyminiszterrel együtt megérkezett a washingtoni pályaudvar csarnokába. Végre meg akarta látogatni beteg feleségét New Jersey-ben. Az asszony még mindig súlyos maláriabetegségének következményeivel küzdött. Az amerikai elnök azonban soha nem érte el úti célját. Hirtelen megjelent mögötte az őrült Charles Guiteau. Később azt állította, hogy „Isten parancsára” cselekedett, amikor előrántotta a fegyverét. Később azonban kiderült, hogy családjában több mentális betegség is előfordult – és Charles néhány évvel korábban megpróbálta baltával meggyilkolni a saját nővérét! Mielőtt Garfield egyáltalán észrevette volna az alattomos támadót, az már lőtt is! Az első lövés csak a karját súrolta, a második viszont teljesen a hátába fúródott! Az elnök összeesett, miközben a merénylő megpróbált elmenekülni. A kijáratnál azonban elfogták.

Az orvosok azonnal Garfieldhoz siettek, és megpróbálták felmérni az állapotát. Pánikjukban azonban végzetes hibákat követtek el. Mosatlan ujjakkal turkáltak a lőtt sebben. A golyót sajnos nem találták meg. Több mint harminc orvos próbálta megmenteni az elnök életét. De hamar világossá vált: a helyzet nem adott sok reményt. Már-már csodának számított, hogy túlélte az éjszakát. Garfield azonban nem adta fel ilyen könnyen. Az amerikai nép minden nap arra várt, hogy az orvosok híreket közöljenek elnökük állapotáról. Miközben Garfield kínok között sorvadt, felmerült a kérdés, ki vegye át az államügyek irányítását. Chester Alan Arthur alelnök eleinte visszautasította ezt. Garfieldnak tehát mindenképpen talpra kellett állnia. A Fehér Házba vitték Alexander Graham Bellt, a telefon feltalálóját is. Egy fémdetektor segítségével próbálta megtalálni a Garfield hátában lévő golyót – sikertelenül. Az orvosok tovább kutattak piszkos eszközeikkel. Emiatt baktériumok kerültek a sebbe, ami fertőzésekhez, tályogokhoz és vérmérgezéshez vezetett. A láz csillapítására még a légkondicionáló egyik korai elődjét is megépítették, de végül semmi sem segített. Garfield 1881. szeptember 19-én, 49 éves korában meghalt. Ezzel Chester Alan Arthur automatikusan az Egyesült Államok következő elnöke lett. A merénylő Charles Guiteau-ra pedig néhány hónappal később a hóhér várt.

Vlagyimir Iljics Lenin a fanatikus „íróasztal mögötti tettes” megtestesítője volt. Eszményi államának megvalósítása érdekében ellenfelek tízezreit ölette meg.

Ez az állítólagos szent, életében nem keltett különösebb benyomást. Kopasz volt a feje, zömök az alakja. Amikor beszélt, először vékony, magas hangja tűnt fel. Ha tovább beszélt, fárasztó éneklő hangsúlyba csapott át. Egy brit diplomata, aki Vlagyimir Iljics Lenint sikeres forradalmi vezetőként tartotta számon, csalódott volt. A világ első szocialista államának vezetője számára inkább egy „vidéki vegyeskereskedőnek” tűnt. Hogy a fanatikus mégis sikert aratott, annak több oka volt. Talán a legfontosabb: Lenin kitartását és merészségét újra és újra alábecsülték. „Mi a jobb?” – tette fel például 1919 körül a költői kérdést, amikor a bolsevik forradalom veszélybe került. „Néhány tucat vagy száz uszítót – bűnösöket vagy ártatlanokat, tudatosakat vagy tudattalanokat – börtönbe zárni, vagy több ezer vöröskatona és munkás életét elveszíteni?” Ez a kérdés nem igényelt választ, hiszen Lenin természetesen ellenfelei tömeges internálása mellett volt. Ha ellenfeleit börtönnel fenyegette, az valójában szokatlanul enyhe gesztusnak számított. Nem egyszer a bolsevikok vezetője keményebb intézkedések mellett érvelt. Inkább a túl kevés, mint a túl sok terrortól tartott. Az enyheséget gyengeségnek, a gyengeséget pedig a szovjetrendszer végének kezdetének tekintette. Legszívesebben „azonnal agyonlövette volna” a „gazdagokat”, de akár a munkásokat is, ha nem vettek részt készségesen a szocializmus építésében. Mindannyiukat „parazitáknak” nevezte. Az ilyen „ellenségek” verbális embertelenítése összhangban állt a szovjethatalom terrorista módszereivel, amelyek hatékonyságát egyértelműen megkövetelte. A módos parasztok nyilvános kivégzéséhez például „igazán kemény embereket” akart találni. Nem ő ígérte követőinek a földi paradicsomot? Lenin mérlege, mint terroruralkodó csak annyiban kapcsolódik a paradicsomhoz, hogy remélni lehet: áldozatai kivégzésük után legalább ott menedékre leltek. 1920-ig mintegy 14 000 embert koncentrációs táborokba, több mint 4000-et munkatáborokba, 36 500-at börtönbe zártak, és közel 13 000 embert kivégeztek. Ezek a számok azonban – amelyek a hóhérok hivatalaiból származnak – valószínűleg túl alacsonyak. Reálisabb becslések szerint 1917 októbere és 1922 februárja között mintegy 280 000 ember halt meg kivégzések és felkelések leverése következtében.

Az hogy Lenin utólag viszonylag mérsékelt forradalmárnak számít, az főként utódjának köszönhető: Joszif Sztálin milliószámra mészárolta le valós vagy vélt ellenségeit. De a terrort mint a forradalom alapvető működési elvét már Lenin vezette be. Véres uralmával két célt akart elérni, amelyek első pillantásra ellentmondanak egymásnak: megfélemlíteni a lakosságot, ugyanakkor meg is nyerni azt. Ha tömegesen végeztette ki a forradalom ellenségeit, az – hideg logikája szerint – nemcsak a bolsevikok hatalmát erősítette, hanem a „nép” legalantasabb ösztöneit is kielégítette. A bolsevik hatalomátvétel utáni első évek véres mérlegéből nem hiányozhat az az öt millió halott sem, akiket az orosz polgárháború (1917–1922) követelt. Ebbe nem számítanak bele azok a százezrek, akik az 1921–22-es éhínség következtében haltak meg. Feltehető, hogy Lenin nem hullatott könnyeket a sok halottért. Az áldozatokat eleve kalkulálták, a lelkiismereti aggályokat pedig felesleges, „polgári” érzéseknek tekintette. Véleménye szerint a múlt is igazolta kemény módszereit: minden nagy változást háborúk és véres konfliktusok eredményeként értek el. Saját sorsával kapcsolatban is érzelemmentes volt: „Hat hónap múlva vagy a bitófán lógunk, vagy hatalmon leszünk” – mondta állítólag. „Vagy mi, vagy ők” – ez volt mindig Lenin jelszava. 1903-ban egy londoni emigráns kongresszuson kompromisszumot nem ismerő álláspontjával és ultraradikális követeléseivel szétrobbantotta az Oroszországi Szociáldemokrata Pártot. A cár megdöntésén és a proletárdiktatúra létrehozásán kívül semmivel sem elégedett meg. Frakciója ezen a kongresszuson szűk többséget szerzett – innen ered nevük: bolsevikok (az orosz „bolse” = többség szóból). Csakhogy Lenin csoportja annyira radikális volt, hogy évekre elszigetelődött. Kezdetben valójában a kisebbség, a mensevikek voltak befolyásosabbak: szociáldemokraták és mérsékelt szociálforradalmárok. Ők vették át kezdetben az irányítást Oroszországban liberális reformerekkel és néhány katonával együtt, miután az 1917-es februári forradalom során, az első világháború közepette elűzték a meggyengült cárt. Lenin bolsevikjai ekkor még nem játszottak szerepet. Az új kormány azonban alaposan elrontotta a dolgokat. Mélyreható reformok, amelyek javították volna a parasztok (az orosz lakosság 80 százaléka) életkörülményeit, elmaradtak. Végzetes módon az új vezetők azt is eldöntötték, hogy Oroszország továbbra is hadviselő fél marad. A háborútól megcsömörlött katonák tömeges dezertálásának megakadályozására a kormány még a halálbüntetést is visszaállította. Amikor a februári forradalom vezetőivel szembeni elégedetlenség egyre nőtt, Vlagyimir Iljics Lenin úgy látta, elérkezett a megfelelő pillanat a bolsevikok számára. Október 24-ről 25-re virradó éjszaka bolsevik munkásmilíciák a fővárosban, Petrográdban (ma Szentpétervár) elfoglalták a legfontosabb katonai állásokat és kormányzati létesítményeket. Tömegek nem vonultak az utcára; a vörös forradalom szinte hangtalanul zajlott le. A pokol csak később szabadult el, az orosz polgárháborúval, amelyben Lenin és a bolsevikok győzelmet arattak a fehér hadsereg felett – egy olyan erő felett, amelyben reformerek és monarchiapártiak törékeny szövetséget alkottak. Lenin felfogása szerint az osztályharc és a polgárháború egyfajta tisztítótűz volt, amelyből a keserű küzdelem eredményeként egy méltó, erős proletariátus emelkedik majd fel. Hogyan volt képes ennyi tömény irracionalitással mégis sikeresen forradalmat kirobbantani? Olyan körülmények sem tántorították el, amelyeket mások reménytelennek tartottak volna. Ebben a tekintetben olyan volt, mint egy leendő házvásárló, aki egy romos viskóba lép be, de palotát lát.

Vlagyimir Iljics Lenin 1870-ben született Szimbirszkben (ma Uljanovszk), egy nemesi családban. Tizenöt éves korában meghalt az apja. Testvére, Alekszandr Iljics Uljanov forradalmár volt, akit 1887-ben kivégeztek egy cár elleni merénylet tervezése miatt. Ezt követően a jogot végzett ügyvéd Lenin szenvedélyes marxistává vált. A 19. század végén azonban még csak halvány jelei voltak egy nagy felkelésnek a Romanovok cári birodalmában. Politikai tevékenysége miatt – a „Munkásosztály Felszabadításáért Küzdő Szövetségben” – Lenint letartóztatták, és egy időre Szibériába száműzték. Ott is tovább írt propagandaszövegeket, később pedig éveken át emigrációban élt, többek között Zürichben. Felfogása szerint Oroszország a legsötétebb középkorban rekedt. Egy virágzó szocializmusról alkotott víziója jól illett ehhez az országhoz, amely Moszkva kikövezett utcáin kívül gyakran inkább egy sáros posványra emlékeztetett. Szerinte álmodni kell. A vágy és a valóság közötti különbség nem zavarta: „Ha csak egyetlen érintkezési pont van az álom és az élet között, akkor minden rendben van.” Hogy Karl Marx neve csak egy szűk orosz értelmiségi kör számára volt ismert? Nem számított. Hogy a forradalom szempontjából kulcsfontosságú proletariátus aránya rendkívül alacsony volt a cári birodalomban, miközben a lakosság túlnyomó többsége paraszt volt? Lenin szerint ez sem jelentett akadályt. Volt ugyanis egy elképzelése arról, hogyan állíthatja maga mellé a parasztokat: politikailag képzett küldötteknek kellett volna járniuk a falvakat, és megismertetni a parasztokkal az osztályharc lényegét. Ehhez tananyagként egy „falusi szegénységről” szóló brosúra szolgált, amelyet maga Lenin írt. Az agitátor azonban hajlamos volt a valóságtól való elszakadásra. Ilyen volt például az a fellengzős ígéret, hogy megszabadítja a parasztokat az önkényuralom bilincseitől. Kevéssé voltak gyakorlatiasak az egyik propagandairata végén adott olvasási ajánlásai is. Halálosan komolyan azt javasolta az analfabetizmussal küzdő vidéki lakosságnak, hogy olvassák el Karl Kautsky kommentárját az SPD erfurti programjához. Kioktató „bájoffenzívája” nem változtatott azon a tényen, hogy Lenin mélyen gyökerező ellenérzéseket táplált az orosz parasztokkal szemben. Figyelmeztetett a „kispolgári reflexeikre”. Mint gyakran hangsúlyozta, Marx már az agrárkérdéssel foglalkozva is gúnyt űzött az átlagparaszt primitív „tulajdonosi ösztönéből”. A paraszt – Lenin szerint – arról álmodik, hogy „maga is burzsoává váljon, elszigetelődjön a társadalomtól”, lehetőleg „a saját kis földdarabján”, sőt „a saját… trágyadombján”. Lenin készen állt arra az esetre is, ha a parasztok nem engedelmeskednek és nem támogatják a forradalmát: „Felkészülünk arra, mégpedig azonnal, hogy harcoljunk ellenük, amint reakciósnak, antiproletárnak mutatkoznak” – mondta társainak. Szükség esetén a parasztok támogatását akár nélkülözhetőnek is tartotta. 1917 tavaszán, amikor elszántan dolgozott egy bolsevik vezetésű fordulaton, elsősorban „segítségre” számított Német Birodalom részéről. A Német Birodalom pénzügyileg támogatta a bolsevikokat, mert azt remélte, hogy Lenin forradalmi hevülete egy védtelen, könnyen irányítható Oroszországhoz vezet. Ha az orosz parasztság tömege nem állt volna mellé, más forrásból is biztosított volt a támogatás – mégpedig olyan oldalról is, amelyet Berlinben semmiképp sem akartak volna ebben a szerepben látni. Lenin ugyanis kijelentette: „Ha az orosz paraszt nem dönti el a forradalmat, akkor majd a német munkás fogja.”

Lenin nagy kockázatot vállalt – és nyert. A még fiatal szovjetrendszer fennmaradt, miközben a terjeszkedésre vágyó Német Birodalom elvesztette az első világháborút. A „vörös hazardőr” mindig akkor volt a legsikeresebb, amikor mindent egy lapra tett fel. Lenin „forradalmi” célszerűségi gondolkodása nem ismert visszafogottságot. Amikor mások haboztak vagy tétováztak, ő határozottan lecsapott. Emberhalásznak azonban aligha lehetne nevezni. Valójában idegen maradt a saját hazájában is, amikor éveken át tartó emigráció után 1917 áprilisában visszatért. Politikai pályafutása nagy részében magányos szereplő volt, akinek gyakran hiányzott a támogatás még saját társai körében is. Sokszor inkább megzavarta szövetségeseit, mintsem magával ragadta volna őket. Még az 1917 októberi (nyugati naptár szerint novemberi) döntő csapás előtt is szó szerint nógatnia kellett sok követőjét. A párt befolyásos tagjai a fegyveres akciót nemcsak öngyilkos vállalkozásnak tartották, hanem elutasították Lenin következetes elhatárolódását más baloldali pártoktól is. Inkább egy széles baloldali összefogást szorgalmaztak a jobboldali erőkkel szemben, mert úgy vélték, csak így maradhat fenn tartósan egy forradalmi rendszer. Lenin viszont mindent egy lapra tett fel, és minden kompromisszumot elutasított. Az elveit hangoztató vezető maga dobta sutba a „elveket”, amikor az számára előnyös volt. Mivel a gyakran emlegetett „tömegek” nem bizonyultak olyan lelkes szocialistáknak, mint remélte, Lenin áttért a „vezetők diktatúrájának” gondolatára. Az emiatt értetlenkedő társakat olyan nevetségesnek tartotta, mint azt a kérdést, „hogy az embernek a bal lába vagy a jobb keze hasznosabb-e”. Makacssága legendás volt. Kevéssé érdekelte, mit mondanak vagy gondolnak róla mások. Meg volt győződve arról, hogy igaza van, ezért minden kritikát hozzá nem értő kifogásként söpört félre. Ellenfeleit lelkiismeret-furdalás nélkül támadta, és durva, sértő kifejezésekkel teli beszédeket tartott. Például Karl Radeket és Lev Trockijt – akik később az 1917-es rendszer fontos támaszai lettek – többször nyilvánosan sértegette, és mások előtt „ostobáknak” vagy „a legrosszabb gazembereknek, csirkefogóknak és árulóknak” nevezte őket. Amikor 1922 novemberében visszatekintett a szovjet állam első éveire, ugyan elismerte a kudarcokat és hibákat, de azokat rögtön relativizálta egy rá jellemző durva megjegyzéssel: a múltbeli sikertelenségeket vállrándítva azzal intézte el, hogy „a kapitalisták”, valamint más baloldali pártok hívei „még sokkal ostobábbak”, mint a bolsevikok. 1917-ben, a döntő pillanatban kétségtelenül sikerült mozgósítania ingadozó híveit. Hűségük azonban csak a hatalom megszerzése után, a rendszer fokozatos megszilárdulásával vált tartósabbá. A „forradalmi zseni” Lenin monumentalizálása 1920-ban kezdődött, többek között összegyűjtött műveinek kiadásával. 1923 tavaszán a kommunista párt határozatot hozott egy külön Lenin-intézet létrehozásáról. Itt már nem csupán műkiadásról vagy tudományos feldolgozásról volt szó: tudatosan építették a relikviakultuszt, gyűjtve minden tárgyat, amely kapcsolatba hozható volt Leninnel, és amely a kollektív emlékezetet formálhatta.

1924 január 21-én, három hónappal 54. születésnapja előtt meghalt Vlagyimir Iljics Lenin. Élete utolsó éveiben a Szovjetunió alapítója súlyos beteg volt: szív- és agyvérzések következményeivel küzdött, valamint egy 1918 augusztusában ellene elkövetett merénylet hatásaival. Mivel a „forradalmi hős” viszonylag fiatalon halt meg, nyilvánvaló testi gyengeségét gyorsan szellemi nagysággal próbálták ellensúlyozni. A német agykutató Oskar Vogt „a természet ritka csodájának” tartotta Lenint, amikor megvizsgálta az agyát. 1927-ben közzétett következtetései nagy feltűnést keltettek: szerinte Lenin agyában a „piramis-sejtek” és „asszociációs rostok” sokkal számosabbak és fejlettebbek voltak, mint az átlagembereknél. A bolsevik vezetőt így „asszociációs atlétának” nevezte, ami – állítása szerint – megmagyarázza kivételes felfogóképességét és realitásérzékét. 1924 márciusának közepén a Politikai Bizottság döntött a holttest bebalzsamozásáról és közszemlére tételéről egy mauzóleumban, amelyet a moszkvai Vörös téren először fából építettek fel, majd 1930-ban díszes márvány síremlékké alakítottak. Hamarosan emléknapokkal és legendákkal is ápolták emlékét. A cenzúra felügyelte a róla készült fényképek, plakátok és képeslapok kiválasztását. Egy külön bizottság döntött arról, mely ábrázolások megfelelőek. Régi bolsevikok, például Anatolij Lunacsarszkij és Leonid Kraszin, még a művészeket is instruálták. A szobrászoknak Kraszin egy jellegzetes motívumot ajánlott: a beszéd közben előrenyújtott karral a távolba mutató Lenint. Ez a kép vált meghatározóvá, számtalan emlékmű készült ennek mintájára. Így alakult ki az állampárt által irányított, egységes és megkérdőjelezhetetlen narratíva az államalapítóról. Lenin csak halála után kapta meg azt a kultikus tiszteletet, amely életében – nyers, kioktató stílusa miatt – elmaradt. A hivatalos életrajzok kiadása is az „tévedhetetlen vezető” és „tanítómester” képét erősítette. Ezek a népies, néha kissé szétszórtnak tűnő Lenint egy megfontolt, higgadt vezető alakjával váltották fel, aki biztos kézzel irányítja a párt és az ország sorsát. Egy különös tiszteletadás már életében is érte: 1923 őszén, egy moszkvai mezőgazdasági kiállításon bemutatták a jövő szovjet lakásának mintáját, amelyben egy „Lenin-sarok” is helyet kapott – a mélyen vallásos háztartások „szent sarok” megfelelőjeként.