Mondd, gondoltál-e már rá,
mikor hideg szobádban
napi munkád végeztével
fáradtan s fázva
aludni vetkezel,
s reggelre kelve kesztyűd,
s kabátod, s inged, s harisnyád
mind úgy látod heverni
kifordítottan,
ahogyan lehánytad
ruháidat magadról
álmos kezekkel az este:
hogy akkor egyszer az Isten is így
készült lepihenni talán
a ködös űrben,
kieszelvén a teremtést,
s míg fáradtan, s fázva magáról
ledobálta mezét,
neked ember
csak visszájáról vetette oda
egész, fonák világát?
A hold egész fényében indult egykor el;
szaladott előtte s bújt a felleg mindenütt;
csaknem világgá változott a nagy setét.
Illy méltósággal és tekintettel vala,
midőn kikelt egy nagy komondor ellene,
s csaholni kezdte: amit hallván a kisebb
kopók nagyobb visítást indítottanak.
Egész falunak álmát elverték a bohó
Lármával. Osztán tetszett ki, hogy a hold jeles
képét ugatták oktalanságok szerént.
A képzelődés csalatik, egyszersmind csal is.
Hát még lehet? Mégis lehet?
Lehet?
Virágos isten küldött tégedet!
Megint veled? Veled, veled, veled?
Az ócska sláger-dallam is nevet,
sajnos, a vénkisasszony is nevet,
mitagadás, a bácsi is nevet,
nevet, nevet, hogy lehet,
hogy veled,
megint veled, hogy azért is lehet,
hogy tiporjuk vakon az éveket,
külön-külön, mégis veled, veled,
a metrólépcsőn ifjú szédület
röpít és részegít, s az is nevet
és csúfolódón nyelvet öltöget,
azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
és zörgő szíved is szeret, szeret,
s már nem számoljuk rég az éveket,
már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
kicsoda játszott velem és veled,
csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet –
Sors ez? Vagy harc? Szerelem? Szeretet?
Majd vénülök magamban, nem veled,
mint olvasón, morzsolok éveket,
pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
és minden éjszakám veled, neked,
és minden reggelem neked, veled,
és mindig nélküled és nélküled,
halálos ágyamon, ott is veled.
Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
Amire nem jutott szavam neked,
elmondja majd Istenem-Istened.
Ültem rakott asztalodnál,
borod igen jó vala;
hogy pinczéd legjobb rendben van:
meggyőződtem általa.
Utaztam a szekereden,
megnéztem az aklodat;
gyönyörű szép a ménesed,
van sok telivér lovad.
Dohányod jó, – pipatartód
valóságos múzeum;
az ember nem is sejtene
ennyi műkincset falun.
Feleséged, leányaid
zongoráznak gyönyörűn,
fegyvertárad kincseinek
az ember szíve örül.
Ekéd, szántóvető géped
a korral szépen halad,
minden sportsman kifogásán
túl van kopód, agarad.
Angolkerted, üvegházad
növényzete ezernyi;
de könyvtárt az egész háznál
nem bírtam felfedezni.
Már este előkészülőben voltak,
a rozsszalmából kötelet sodortak,
a szalma elébb jó ideig ázott,
hogy ne törjék az erős mozdulások,
a kasza fenve, markot les a sarló,
és meztéllábról álmodik a tarló,
lepihenőzve várták, nyugva bajjal,
hogyan ébreszti szándékuk a hajnal,
én este már a követőjét tudtam,
úgy álmodtam, hogy alig is aludtam,
és jött a kasza íves suhogása,
a szálanként hasaló búza sárga,
s mint aki Istent kérte napra kölcsön,
lágy ritmus ringott marékban a földön,
s hogy maradjon a kalász-sárga nyárból,
az izzó nap is vesztett iramából,
kész csoda volt meghajladozva menni,
s mert én se, így hát nem fáradt el senki,
már nem emlékszem rá, hogy épp lelépték,
de pont középre húzódott a mérték,
s a hajnaltól az estig tartó béke
vegyült a tarlót őriző kepékbe,
a tábla végén kilestem a fákat,
hogy miként őrzik tikkadtan az árnyat,
a tövüknél kis öblöt földbe véstek
a vizet bújtató cserépedénynek,
én szóra vittem, lesve hogyan békül
a porba mártott arc a hűs edénytől,
a munka ment, a verő nap se bánta,
hogy rákapott az izzadtság szagára,
a csöndet lestem, s nem értettem végképp
a nagy fáradtság hogyan is lett szépség,
és haza tájt csak két tehenünk se tudta,
hogy miként kapott szekerünk az útra,
és mint akik a felhők szélén járnak,
friss fuvallatnak éreztem az ágyat.
Sohase láttam csillagot lefutni
a szelíd égről nyári éjjelen.
Kék hegyen túl a Nap ha megjelen,
felugrom néha ablakom becsukni,
és káromolom sírva a napot.
Kegyetlen úr! Ha fényed nem adod,
meleged sem kell! Védj meg tőle négy fal!
És megbocsájtón rámborul a hajnal.
Szomorú az esőleső,
mert eső semerről se jő.
Se keletről, se nyugatról,
már a béka se kuruttyol.
Potyára nem kuruttyolhat,
ha nincs udvara a Holdnak.
Minden este mért vesződnék,
ha nincs szavahihetőség.
Már a csacsi sem iázgat,
viszi, mit a juhász rárak.
Kétoldalt a batyu, mintha
két lecsúszott púpja ringna.
Makacs állat, nem hajt térdet,
azért nem megy el tevének.
Se tevének, se zebrának;
türelmesen poroszkálgat.
Dörren az ég, jön az eső,
jókedvű az esőleső.
Felhő föd el napot, holdat:
boldog békák kuruttyolnak.
Villám cikkan, zápor paskol
hol keletről, hol nyugatról.
Szól a szamár: csacsiságnak
tartanám, hogy most iázzak.
Nincs szó, nincs jel,
nincs rajzolt virág.
Nem szállhat az égen
szárnya tört madár.
Nincs jó, ami jó,
nincs már, aki felel.
Nincs hely, ahová visszatér,
ki útra indul el.
Hol az arc, hol a kéz ,
akiért, s csak azért?
Hol a tér, ahol a fény
hozzád még elér?
Kell, te legyél,
ki Nap lesz éj után,
te légy, aki megtalál
egy régi balladát.
Ki szívét osztja szét,
ő lesz a remény.
Ki szívét osztja szét,
az élet csak övé.
Ki szívét osztja szét,
követik merre jár,
hegyeken és tengereken túl
értik majd szavát.
Így légy te a jel,
ki új útra talál,
ki elmeséli valamikor
egy lázas éjszakán.
Ami volt (ami volt), s amiért (s amiért),
– az minden a miénk,
de szava lesz a megbocsátás,
szava a szenvedély.
Az légy, ki sose fél,
ki a szívek melegét
összegyűjti két karjába,
mit nem téphet senki szét.
Ki szívét osztja szét…
Választott, ki a múltat,
magában oldja fel,
őrző, ki érzi a hajnalt,
tudja ébredni kell.